2021. A doni katasztrófa emlékezetére
(Bujdosó Ágnes: Don-kanyar)
Ez volt a borzalmak tele.
Oly’ népnek vagyok gyermeke,
kit ezredéves átok ver:
idegen kézben játékszer,
hát kedve szerint csűr-csavar.
Ez az átok szült, D o n – k a n y a r.
Ma azokra a hősökre emlékezünk, akik a II. világháborúban, Magyarországtól távol,
messzi oroszföldön harcoltak a hatalmas túlerővel és a fogcsikorgató hideggel szemben.
78 éve, 1943. január 12-én hatalmas, elképzelhetetlenül nagy erejű szovjet támadás vette
kezdetét a magyar katonák által védett 200 km hosszú frontszakaszon. A nyári
felszerelésben, több hónapja harcoló, lefáradt, kivérzett, megfogyatkozott magyar
hadseregnek esélye sem volt a sikeres ellenállásra.
A magyar alakulatok hatalmas veszteségekkel, szervezetten hátráltak, de végül, szinte
teljesen felmorzsolódtak. A visszavonulás még a frontvonalnál is több áldozatot követelt. A
mínusz 35 fokban, étlen szomjan, csoportokban kullogó emberek közül többen feladták.
Leültek és nem mozdultak. Utolsó ép gondolataikkal búcsúztak szeretteiktől, ettől a szörnyű
világtól, miközben Istenhez fohászkodtak.
És mégsem győzöl teljesen!
Kéz, láb nélkül, sebhelyeken
takarót hordva, visszajött
pár élve maradt, megtörött
lelkű, hírt hozó gyászmagyar.
Élő csodák ők, D o n – k a n y a r.
Csak kevesek tértek haza hírmondónak. Ők, akik átélték a földi pokol minden
megpróbáltatását, s legyőzték azt, de nem beszélhettek róla. Előbb a kiküldő német-magyar
hatalom nem engedte, majd a szovjet megszállás bő negyven esztendeje nem tette lehetővé.
Ma már emlékezhetünk. Emlékezzünk!
